A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, Liszt Ferenc-díj, Fonogram díj, Budapestért díj, Érdemes művész, a Petőfi Zenei Díj – Életműdíja, az Artisjus Életműdíja, és 2021. március idusa óta a Kossuth-díj büszke tulajdonosa Tátrai Tibor. Nem mellesleg Józsefváros díszpolgára.

- Miről álmodott a 14 éves Tátrai Tibor, az angyalföldi srác?

- Egyetlen dologról. Belekerülni abba a hangulatba, amit akkor a rádióban hallhattunk. Hetente egyszer volt Komjáthy György műsora, és engem a Shadows hangzása fogott meg. Az a gitárhang abban a pillanatban padlóra küldött, amint meghallottam. Akkoriban finoman szólva is ingerszegény környezetben éltünk, de volt egy barátom, aki levitt a Sakk-Matt koncertre, és az tényleg egy sakk-matt volt.

Radics Bélát hallani és látni ahogyan játszik, egy atomvillanás, sorsfordító pillanat volt az életemben.

Pedig komolyan vettem a sportot is, de ott akkor eldőlt, hogy engem nem érdekel más, csak a zene. Szerencsés is voltam, de ez volt a végzetem. Persze az is „szerencse”, hogy a nagymamám nevelt, aki kemény asszony volt, karakán véleménnyel, de mégis kisebb ellenállás, mintha a szüleim nevelnek. Mert ők hátrakötötték volna a sarkamat, kukoricára térdepeltetnek, de ezt biztosan nem hagyták volna.

- Zenekarok és néhány szó, hogy miért voltak fontosak. Kezdhetjük?

- Igen.

- Kárpátia.

- Első profi zenekarom, ahol pénzt kerestünk. De ma is megmosolyogtat az, hogy egy szilveszteri fellépésünk után 150 forintot kaptunk fizetségként, ez pedig már akkor is nevetségesen kevésnek számított.

- Tűzkerék.

- A muzsikás világ közepe. Ott lehettem Radics Béla közelében, akit istenként tiszteltem. Olyan természetes adottsága volt, ami egyszerűen elmondhatatlan. Amit a gitárral művelt, az földöntúli volt, egy ízig-vérig virtuóz zseni. És mindezek ellenére szerény, nagyon rendes pali. Tizenhat évesen kerültem oda, és azonnal nagyon jóban lettünk. Észrevette, hogy marhára szeretek gitározni, ezért is vett be az együttesbe. Befogadott, beengedett a lakásába, vihettem a gitárját, én meg szívtam magamba mindent - bármit mondott, bármit csinált.

- Juventus.

- Húsz éves voltam, mikor Kovács Katival 1972-ben megnyertük a Táncdalfesztivált az Add már, uram, az esőt! című számmal. Ennyi idősen ez hatalmas dolognak számított. Ez volt az a pillanat, amikor a családom is megnyugodott, elfogadták a lázadásom, hiszen látták, nem kallódik el a gyerek, pályán van.

- Syrius.

Orszáczky Miklós itt még „félig öntudatlan állapotomban” ráérzett, hogy mi van bennem. Ekkoriban még nem voltam jó gitáros, de ő megérezte bennem a lendületet, az elszántságot. Meseszerű volt. Mai fejjel azt gondolom, nem biztos, hogy megérdemeltem.

- Generál.

Az első brutális közönségsiker. Itt beleültem a jóba Horváth Charlieval együtt. A Generál már befutott név volt Magyarország mellett Közép- és Kelet-Európában is. Lengyelországban sztárként vártak minket. Jártunk Szovjetunióban is, pl. Novoszibirszkben a Jégpalotában három napon keresztül, napi négy koncertet toltunk megállás nélkül. Nézők be, koncert lemegy, nézők ki. Nézők be, koncert lemegy, nézők ki. Ezt így négyszer. Brutális volt. És itt minden egyes koncerten tízezer emberről beszélünk.

- Új Skorpió.

Egy hőstett. De Karcsi (Freinreisz Károly) részéről is, mert bevállalta.

Nagyon merész húzás volt, mert nem sok rocktriónak sikerült maradandót alkotnia. Persze ott van kivételnek Jimmy Hendrix, vagy éppen a Police. Nem is akármilyen alakjai a zenetörténelemnek, mindegyikük igazi legenda.

De Magyarországon addig nem volt ilyen. Bejött, nagyon működött.

- Hobo Blues Band.

Talán furcsa, de innen már nem csak a zenélésre, hanem a szövegekre is figyeltem. Ebből a szempontból a HBB egy 180 fokos fordulatot jelentett. Deák Bill Gyula Rossz vér című lemeze volt az első közös munkánk, aztán jött ’84-ben a magyar rockzene egyik legnagyobb hatású albuma, a Vadászat. A dupla lemezen ráadásul nem kizárólag gitároztam, hanem szerzőként is részt vettem.

- Magyar Atom.

Erre csak annyit tudok mondani, hogy a szívem csücske. A Radics Béla emlékzenekar.

- Tátrai Band.

- Az első zenekar, amit nekem kellett megoldani.

- Viszont immár egy esztendeje nincsenek koncertek. Hogyan használta ki a karantént? Egyes kollégái alkotói válságba kerültek, mert közönség nélkül nincs impulzus, mások új dalokon dolgoznak. Önnél, hogy telt ez az év?

- Lehet, hogy nem vagyunk sokan ezzel, de engem nem viselt meg. Valójában több idő jutott mindenre. Mert mikor rendesen zajlott az élet, akkor egy nagy rohanás volt minden. Egyik fellépésről mész a másikra, kevesebb időd van gyakorolni. Most viszont rengeteg időt szánok erre. Rengeteget kell még tanulnom. Mert világ életemben sokat gyakoroltam - ha látszik, ha nem. Szerintem legalább tízszer annyit gyakoroltam pályafutásom során, mint amennyi látszik.

- És hogy bírja a keze?

- Kilenc műtéten vagyok túl. A betegség neve Dupuytren-kontraktúra, amitól fokozatosan begörbülnek az ujjaim, és a végére teljesen behajlított állapotban rögzülnek. Viszont azt kell mondjam, úgy tűnik a betegség is képes elfáradni, mert szerencsére jó pár éve stagnál.

- A Raktárkoncert mennyire volt megoldás a gondokra?

- Nagy dolog, hogy a zenészeket megsegítették ilyen formában. Azonban ez minden, amit pozitívumként el tudok róla mondani. Mi mindent beleadtunk. Úgy zenéltünk, mintha tízezrek előtt játszanánk. Csakhogy ettől ez még nem egy kerek egész.

És itt mutatkozott meg igazán, mekkora nagy a katasztrófa, hogy mit vesz el tőlünk, mindannyiunktól ez a vírus. A muzsikának az az élete, hogy legyen előadó, és legyen hallgató. Ez lehet akár két ember is, ahol én zenélek neked. Vagy akár több tízezer, ahogy a koncerteken. Én adom, te veszed.

Régebben, a 70-es, 80-as években otthon felpakoltad a lemezt, és hallgattad. Akkoriban ez még komoly élmény volt. Ma már ez kevés, nagyot fordult a világ, teljesen mások az igények. Kell az élő kapcsolat, a visszajelzés. De így most nincs semmi kapcsolat, ez egyszerűen borzasztó. Így kiüresedett az egész.

- Vannak ma még zsenik? Mi kell ahhoz, hogy ma valaki egy új Hendrix, Santana vagy Radics legyen?

- Az én időmben senki nem tudott igazán gitározni, mindenki csak pilinckázott. Kivéve persze Radics Bélát. Ma interneten pár perc után ezrével találsz olyan gyerekeket, akik úgy gitároznak, mint az ördög. Mondhatnánk megtelt a pohár. A technikai tudás és a gyorsaság már megvan, de ez még nem minden, ez csak az alap. Magyarországon is nagyon sok ilyen gitáros van. De zseninek születni kell, az nem tanulható. A karizma, a jelenlét vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor megmaradsz egy ügyes gitárosnak. Hiába próbálnak Amerikában is „zseniket gyártani”, akik mögött egy egész csapat dolgozik, ettől még senki nem lesz egy Santana. Aki, ha kiáll a színpadra és rákezd, akkor tudod, hogy valami csodának vagy a részese.

- Három gyermeke van, de egyikük sem zenei pályán érvényesül. Ön tartotta távol őket a zenéléstől, vagy ők nem akarták ezt?

- A gyerekeimet soha nem presszionáltam a zenélés felé. Úgy élték le az életüket, hogy tulajdonképpen egy hippikolónia kellős közepén találták magukat. Együttesek jöttek-mentek, állandó próbák, zenészek, akik beköltöztek hosszabb-rövidebb időre. Kaptak ebből a világból éppen eleget, látták mivel jár, saját döntésük, hogy távol maradtak ettől.

- A kényszerű bezártságnak köszönhetően több idő jut a családra is.

- A családra mindig kell jusson idő. Nyolc unokám van, három éve született meg a 008-as. Közöttük van, akinek érzéke van a zenéhez, mégis a sportot választotta. Márkó magyar bajnok vitorlázásban, és ki ne értené meg, ha a vizet és a parton a szép lányokat választaná? Mi kell ennél több egy fiatalnak?

- Rengeteg díj van a vitrinjében. Kis túlzással már csak a Grammy hiányzik.

- Az ember nem a díjak gyűjtésére koncentrál az életében. Viszont nagyon hálás vagyok értük. Így 68 évesen, ha visszatekintek és belegondolok abba, hogy több mint 50 éve zenélek, mondhatnám végig zenéltem egy életet, azt végig melóztam, és most egy szakmai grémium ilyen módon elismeri a munkám, az nagyon megtisztelő. Ilyen nem esik csak úgy az ember ölébe. A Kossuth-díj értékét pedig nem lehet szavakkal kifejezni, egyszerűen képtelenség.

Nagyon keményen hajtottam, mindig mindent beleadtam, mindenkitől tanulni akartam és akarok. Még most is rengeteg tanulnivalóm van, bármily hihetetlen, még a zenélésről is.

Mondhatnám, hogy ez a korona a pályafutásomon, de még félreértenék, és azt gondolnák királynak képzelem magam. Pedig mi sem áll távolabb tőlem.

- Ön nem csak Kossuth-díjas, hanem Józsefváros díszpolgára is. Nemrég a kerületi polgármester arról írt, hogy egy korábbi, Józsefvárosi Becsületkereszttel kitüntetett polgár kitüntetését visszavonja, mert másként vélekednek egy egyetemi átalakításról. Ön szerint normális az, hogy a jelenlegi városvezetés annulál egy 10(!) évvel ezelőtti elismerést? Ennyi erővel egy új kormány esetén 2 év múlva visszavonhatják a Kossuth-díját, mondván, hogy nem tetszik a gitárnyak fogása...

- Lehet, hogy ez politikailag, vagy jogilag elfogadható, belefér. De én inkább erkölcsi oldalról közelíteném meg ezt a kérdést.

Hogy juthat eszébe valakinek, hogy egy olyan díjat, amit nem ő adományozott, elvegyen? Honnan veszi a bátorságot? Ez egész egyszerűen elfogadhatatlan.

És véleményem szerint ez nem is történhet meg. Tőlem ezt a Kossuth-díjat csak az veheti el, akitől kaptam. Ha valaki más mégis úgy döntene, hogy elveszi a díjat, attól az az elismerés, még az enyém marad. Azt nem veheti el tőlem. Kicsit fura hasonlat, de én azt hiszem jól beszélem a magyar nyelvet, viszont ha holnap valaki kitalálja, hogy a magyar nyelv nincs többé, az kevés.

- Nagy Ferót is keményen támadják a Kossuth-díj miatt. Erről mi a véleménye?

- Feró a magyar zenében megkerülhetetlen. Úgy maradt színpadon és alkotott maradandót, hogy évtizedekig küzdenie kellett a rendszer ellen. Nem kívánatos személy volt. Mindezen hatalmas szembeszél ellenére soha nem adta fel, ő a mai napig felmegy a színpadra, és ugyanúgy teszi a dolgát, mint akkor. Mindenben kipróbálta magát, mindenben bizonyított. Hol itt a kérdés? Talán mindent elmond, hogy a Kossuth-díj egy művészeti elismerés, őt mégsem a színpadi teljesítménye miatt vették elő.

- Miről álmodik a 68 éves Tátrai Tibor, a józsefvárosi „srác”?

- Szeretnék egy teljesen baráti, laza blues zenekart alakítani. Koromnál fogva nem akarok már megfelelni, hanem jól akarom magam érezni. Igazi örömzenét játszani, a közönséget szeretném kiszolgálni. Mert a muzsikának a legnagyobb elismerés a közönség szeretete.

Fotók: Hírnyolc