2021.05.01.

Többek közt a józsefvárosi Turay Ida Szinház örökös tagja, színész, rendező, zeneszerző. Ott lapul nála a Jászai Mari-díj, Érdemes- és néhány napja már Kiváló művész. Ezek fontos, komoly díjak, de Mikó István ennél sokkal több, egy minden korosztály számára szeretnivaló színészlegenda. Interjú.

- Sajnos adja magát a kérdés: koronavírus elleni oltást kapott már?

- Egy szurit már kaptam, a másodikat várom. Azt hiszem Pfizer jutott a vénembernek. Április végén kapom a másodikat.

- Most a járvány idején hogyan telnek a mindennapok?

- Szorosan egymás után, ahogy eddig is. De feltalálom magam, mert mindig van valami kis tevékenység, amit kitűzök magam elé. 1964 óta szerzek zenét, gitárral, hegedűvel, hol így, hol úgy. Most éppen Kovács András Ferenc az Egerek könyve című kötetéből zenésítek meg néhány verset. De nagyon hiányzik a színházi munka.

- És erre Ön szerint mikor kerülhet sor?

- Talán hamarosan elkezdjük végre a munkát. Van egy darab - Tamási Áron Vitézlélek -, amit már kétszer abbahagytunk, egyszer közvetlenül a főpróbahét előtt. Most megpróbálunk nekiindulni harmadszor is .

Nem szeretek aktualitásokat, párhuzamokat keresni a színház és a hétköznapi élet között, de ez most megkerülhetetlen, hiszen az újrakezdésről szól.

Nyilván egy más helyzetben, mert ebben a háború után tér haza egy fiatalember, akinek nincsen semmije, egyedül van, és megpróbálja újrateremteni a környezetét és az életét.

- Ön szerint mikor léphetnek újra a világot jelentő deszkákra, és mi mikor ülhetünk újra a nézőtéren?

- Úgy érzem, úgy látom, hogy talán nyáron. Minden színház nagy elmaradásban van előadásokkal. Én például Salgótarjánban rendeztem Móricz Nem élhetek muzsikaszó nélkül darabját, ami egy nagyon jól sikerült előadás, de alig bírtuk játszani. Erre is remény van nyáron, a Turay Ida színházzal is két darab van betervezve, a Szerelem és a Vitéz lélek van kitűzve előadásokra, de Nyíregyházán is dolgozom, ahol a Szabin nők elrablásában játszanék, Pesten pedig a TRIP Színházzal a 14 karátos autót csináljuk. Volna munka és igény is. Talán szabadtéren sikerülhet, hiszen - mint látszik - több felkérés van, már csak dolgozni kellene.

- Arra emlékszik, hogy mikor lépett utoljára színpadra?

- Egészen pontosan a 70. születésnapomon a Turay Ida Színházban az Indul a bakterházban játszottam a főszerepet, és ott a színpadon ünnepelt a közönség. Voltak a nézőtéren, ugyan már maszkban, de még ott lehettek. Szeptemberben pedig forgattam az Oscar-díjas Deák Kristóffal az Unoka című filmet. Azzal szerencsére végeztünk, vagy talán egy-két nap pótlás lehet. Azért volt jó, mert csupa idősebb kolléga szerepelt benne, jó kis munka volt.

- Hogy bírja ezt a tempót?

- Egyszerűen szeretem. Pedig sokfelé megfordulok az országban. Például a soproni Petőfi Színháznak is örökös tagja vagyok, ott is lett volna produkció, de azok is elmaradtak. Szeretem, hogy időnként egy-egy társulatban vendégként, nagyszerű kollégákkal dolgozhatok, akikkel Pesten nem találkozhatok. Most fizikailag és lelkileg is próbálom magamat erőben tartani, de azt tapasztaltam magamon, hogy ha az ember nem használja a „hangszerét” rendeltetésszerűen, hamarabb elfárad a hangja. Akkor vettem észre, mikor felkértek, hogy mondjak fel egy verset. Itt derült ki, hogy a napi gyakorlás, vagy karbantartás nincs meg sajnos. A színház kíván egy bizonyos beszédmodort, hangképzést, és mivel ez nincsen, amortizálódik az ember. Ez a legnagyobb probléma, hogy ez majd a gyakorlással visszajöjjön.

- Édesapja könyvtáros volt, édesanyja tanítónő. Hogy lett ebből színészet?

- Mindkettőjüknek sokat köszönhetek. Volt az életemnek olyan periódusa, mikor fiatalabb generációt tanítottam, ott is valahogy csak előjött az a véna, ami generációkon át jellemezte a családunkat. Mert nem csak édesanyám volt pedagógus, hanem nagyapám, nagynéném is. Apám pedig mindent csinált, ami az irodalommal és a művészetekkel kapcsolatos. Tehát apám révén gyerekkorom óta meg voltam fertőzve. Ami még sokat jelentett, hogy olyan iskolába jártam, ahol a művészeteket komplex tanították. Ez a Lorántffy Zsuzsanna Ének-zenei Általános Iskola, amit Kodály alapított.

De gyerekkorom óta a színész szakmára készültem. Azt persze nem mondanám, hogy egyszerű volt, mert csak ötödik nekirugaszkodásra sikerült bejutnom a Színművészeti Főiskolára. Mondtam is, hogy ha engem felvesznek, innen ki nem rúgnak az biztos! Nehezen értem oda, de itt ragadtam hála Istennek.

- Emlékszik még az első szerepére?

- Hogy is felejthetném el Sancho Panza-t! Persze nem diplomás színészként már játszottunk különféle darabokban a Thália Színházban, de mikor júliusban megkaptuk a diplomát, lementünk Debrecenbe egy csapattal, és eljátszottuk a La Mancha lovagját. Akkor még állt a régi Nagyerdei színpad.

- Magára öltötte Quasimodo szerepét, volt Miska a Csárdáskirálynőben, Napóleon, Hruscsov, Mikszáth Kálmán. De szerepelt az Operaház fantomjában, a Macskákban, és akkor Svejkről még nem is beszéltünk. Melyik a kedvenc szerepe, volt esetleg amit esetleg később már nem vállalt volna el?

- Megbánni semmit nem bántam meg. Életemben nagyon kevésszer fordult elő - egy kezemen meg tudom számolni hány szerepet adtam vissza. Amiben éreztem a lehetőséget, azt elvállaltam. Nagyon sok szerepet ölthettem magamra, ezek között természetesen vannak kedvencek. Talán a legtöbbet a Svejket játszottam, ráadásul ez egy saját produkció. Még a 80-as években mutattam be, kvázi egyszemélyes darab. Azért csak szinte, mert rajtam kívül is van benne szereplő, jelen esetben a párom, Szabó Anikó művésznő, akivel a Turay színházban is játszunk együtt, a Svejkben ő most Palivecné. Valamint mindig van egy muzsikus kollégánk: hol zongorán, hol harmonikával, de volt amikor gitárral kísértek. Sok kollégával játszottam így együtt 36-37 év alatt ebben a darabban.

- Svejk mellett Micimackó karaktere az, aki teljesen egyet jelent Önnel. Gondolom a csacsi öreg medve is a szíve csücske.

- Az életem egyik első olyan szerepe, amit casting alapján nyertem. Voltak próbafelvételek, azokat kiküldték a Walt Disneynek, megvizsgálták és végül ők mondtak rá áment. Most nemrégiben adták a televízióban a Barátom, Róbert Gida című 2018-as filmet, amiben még mindig az én hangomon szólal meg Micimackó. 35 éven keresztül kölcsönöztem neki a hangomat, tényleg a szívemhez nőtt. Időnként jönnek felkérések, reklámokba, különböző projektekbe, hogy szeretnék ha azt a bizonyos hangot használnám, amit az ő szinkronizálásakor.

- Ha már szinkron. Amennyire hozzátartozik itthon Bujtor István Bud Spencerhez, Gáti Oszkár Sylvester Stallonéhoz, akkor Robin Williams egyértelműen Mikó István.

- Nagyon sokszor kölcsönöztem neki a hangomat, és nagyon szerettem, közel egyidősek voltunk. Az ember ha sokat dolgozik, sokat nézi őt a filmekben, egészen részletekbe menően, akkor megérzi a habitusát, a ritmusát, a lelki beállítottságát. Sok mindent tudsz tanulni, és tőle lehetett is, mert hihetetlen improvizatív készsége volt.

Néha vért izzadtam amikor bizonyos filmekben ugyanazt a ritmust magyarra átfordítva kellett produkálni.

Nem volt egyszerű.

- Legtöbbször animációs filmek szereplőinek kölcsönözte a hangját. Mitől alakult ez így?

- Nincs különösebb oka, de valóban így van. Sokszor mikor hívtak, már megkérdeztem, hogy embert mikor kell szinkronizálni? De nem bánom, hogy így alakult.

- Melyik volt a legkülönösebb szinkronszerep?

- Az egyik legsikeresebb rajzfilm, az Aladdin. Ahol az eredeti verzióban egészen véletlenül Robin Williams kölcsönözte Dzsini hangját. De olyannyira, hogy az ő hangjára rajzolták a figurát. Felvették előre a szövegeket, ő ott marháskodott, meg mindent kitalált. Rengeteg amerikai művész hangját tudta utánozni, és ebben ugyan én nem vagyok olyan jó, viszont nagyon sokféle hangot tudok előhozni a „bugyorból”. De az egyik legnehezebb feladat volt amivel találkoztam.

- Nem sokan tudják, de alapítója volt a Kaláka Együttesnek.

- Mert annyira régen volt! Ezt 1969-ben alapítottam Gryllus Danival, és gyakorlatilag a műfajt is én vittem az együttesbe. Danival egy iskolába jártunk, és megbeszéltük, hogy jó lenne együtt muzsikálni. Ő népzenei vonalon akart elindulni, de nekem voltak megzenésített verseim, és rábeszéltem, hogy foglalkozzunk inkább a költészettel. Végül bejött, mert 50 évig bírták együtt a fiúk. Igaz, hogy nélkülem, hiszen én csak 1973-ig voltam az együttessel, mert akkor felvettek a főiskolára. De ötévente mindig vannak ilyen jubileumi koncertek, meghívnak, eljátsszuk a régi számokat mintha mi sem történt volna.

- Két fia van, Bálint és Dániel. Őket nem vonzotta a színpad?

- Bálint újságíró és angol nyelvet tanít, Daniban pedig a dédapja után - aki kerékgyártó volt -, a fa illata iránti imádat, és a fával való foglalatoskodás él tovább. Vállalkozó, saját céget vezet, asztalosmunkákat végez, amiben ő is tevékenyen részt vesz és bútorokat készítenek. Zenével mindketten próbálkoztak, de nem volt kitartásuk hozzá. Dani fiamnak viszont nagyon szép hangja van, így nagy vágyam az, hogy együtt énekeljünk. Már egyszer-egyszer előfordult, de úgy érzem van még benne lehetőség, hogy közösen is tudunk valamit csinálni.

- Többek közt a Turay Ida Színházban is örökös tag. Hogyan lett az a színház az egyik otthona?

- Mikor Sopronban otthagytam az igazgatói posztot, akkor szabadúszó lettem és három évre elszerződtem Szolnokra, ahonnan nagyon szép emlékeim vannak. A Turay Ida Színház pedig utazó színház volt, állandó hely nélkül. Viszont nagyon sok előadást csináltak, vidékre rengeteget jártam velük, és ezt látva szerencsére a kerület korábbi vezetése adott nekünk helyet Józsefvárosban. Ez korábban Déryné Színház, Kamaraszínház volt, sőt a Nemzeti Színháznak is volt kamarajátszótere.

Egy szenzációs aurájú színházterem, ahol pont annyi néző van, ami jól esik az embernek. Ahogy kimegy a színpadra, az a 320 ember ott ül, és azt érzed, hogy vannak is, de mégse olyan sokan, tehát közelebb lehetünk hozzájuk. Családias hangulatú.

Nagyon kellemes helyszín, és nagyon boldog vagyok, hogy a mindennapjaim része.

- Milyen magas? Hány centiméterbe szorult ez a rengeteg tehetség, a sok energia?

- Inkább milyen mély. Elvileg 167 centiméter. Tehát inkább alacsony, mint magas. Sajnos most már széltében is nagyot változtam. Ez a pandémia nagyon nem tesz jót, kevesebbet tudunk mozogni, a kvázi semmittevés alatt felmásznak azok a fránya kilogrammok. Ezzel mondjuk eddig soha nem volt problémám. Talán csak egyszer. Nagyon szerettem énekelni komolyzenét, még operát is. Egyszer volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, milyen jó lenne szép magas tenorhangon énekelni. Aztán elgondolkodtam, hogy biztos olyan szerepeket adnának-e, aminek a dallamait otthon a fürdőkádban elővezettem? Vagy éppen zenei paródiák között a színpadon is. De nyilván karakterszerepeket játszottam volna, az pedig jobban tetszik a prózai színházban, mint az operákban.